2010. május 31., hétfő

Bejelentkezés

Sok időm ugyan nincs, de néhány szó, hogy jól vagyunk. Bár ma a front vagy valami miatt Samu és Zénó is nyűgösebb, de majd csak kibírjuk valahogy.
Samu jó baba és még mindig csak eszik és alszik nagyrészt (kivéve ma). A kórházból 3330 grammal hoztam haza 16-án és most 3780 grammot nyom. Kicsit aggódtam a múlt héten amikor csütörtökön áttért a két cicis evésre, de aztán megnyugodtam, hogy hát ha akar, akkor 2 ciciből eszik, csak legyen. Azért megdumáltam a védőnővel, hogy kapok egy biankó tápszerreceptet, csak hogy nyugodtabb legyek, hogy a gyermekem akkor sem fog éhen halni, ha egyik pillanatról a másikra nem lenne tejem. Bár tudom, hogy ez nem így lesz, de mégis megnyugtat ha lapul egy recept a tatyó alján. Egyenlőre minden oké, de hát jobb félni, mint megijedni. A pelenkakészlet olyan mértékben fogy, amire már nem is emlékeztem. És ráadásul sokszor kicseszik velem, és egy etetés alatt 3 pelust cserélek, mert mindhármat telefossa. (bocs) Már rutinosan ugyan az első pelust nem cserélem, hanem irány egyből a cicire, aztán egy-két nyalintás a cicin és rotyog a gatya, aztán pelus és cicicsere és ha szerencsém van akkor így is marad.
Most viszont mennem kell, mert nagyobbik uralkodócsemetém azt a parancsot adta, hogy kapcsoljam ki a gépet. Majd jövök.

Ja, még néhány szó. Vasárnap megszületett Kriszti barátnőm kislánya SAROLT 3860 grammal és 53 cm-el. Jó nehéz szülés volt, éjjel 1-től másnap délután 4-ig vajúdott és a kiscsaj még a kezéz is kidugta a feje mellett, de kibírták és minden oké. Kriszti fejéről meg majd néhány nap alatt eltűnnek a bevérzések. :)Puszi nekik és Isten hozta Saroltot a mi kis világunkban. Legyen boldog élete.

Képek





2010. május 27., csütörtök

Képek




Kórházi kalandok II. (folytatás)

Első éjszakám úgy zajlott ahogy reméltem, vagyis egyetlen percet sem aludtam. Hárman feküdtünk császárosok a szobában, mindegyikőnket gerincbe érzéstelenítettek, úgyhogy fejet megemelni sem szabadott, bár ez a vélemény eléggé megoszlott. Az altatóorvos szerint ez csak a régi tűtől fordult elő, de hát a nővérek (akik mint tudjuk jobban tudják)szerint ne emelj, mert fájni fog a fejed, úgyhogy mi okosan lent hagytuk a párnán a fejünket és ha mégis kicsit megemeltük, rögtön ránkkiabáltak, hogy NE EMELGESSE A FEJÉT!!! Egyébként nagyon szeretik a betegeket a nővérek, egészen addig amíg nem kérsz valamit. És mint tudni lehet, annak aki még a fejét sem emelheti fel és egyébként hasilag eléggé fel van vágva eléggé kivitelezhetetlen, hogy ne kérjen valamit. Főleg, hogy két lábbal rúgták ki az ember hozzátartozóját, aki esetleg vizet tölthetett volna a poharadba és segített volna inni egy kortyot. Pedig már baromira szomjas ilyenkor az ember lánya, hisz már előző nap éjféltől egy kortyot sem ihatott.
Mi okosan próbáltuk leredukálni a kéréseinket és beszélgettünk egymással anélkül, hogy fogalmunk lett volna róla, hogy hogy néz ki a másik. Meg is beszéltük, hogy másnap reggel milyen érdekes is lesz látni egymás arcát. Éjszaka egyikünknek sikerült aludni, tisztán hallottuk, így már biztos volt, hogy én nem tudok, hiszen soha nem tudok aludni horkolásban. De sebaj, gondoltam, majd másnap. Az első gyerekemmel mikor bent voltam a kórházban volt egy szobatársam, aki mikor végre elaludtam (és én is horkoltam) akkor felébresztett, hogy ne horkoljak. Na, én ilyet nem csináltam. A másik lánynak sem sikerült aludni, és ezt onnan tudom, hogy éjszaka, mikor egymás ágya felé néztünk csendesen intettünk egymásnak, hogy HAHÓ, TE SEM ALSZOL? Eltelt az éjszaka, jött a hajnal, amikor is beindult az élet. Bár én még a mai napig sem értem, hogy miért kell 5 órakor lázat, vérnyomást mérni, fél6 kor mosdatni??? De végül is lényegtelen volt, hisz úgysem aludtam. A lány viszont, aki aludt megkérte a reggeles nővért, hogy legyen kedves behúzni a függönyt, mert pont belesüt a felkelő nap éles fénye a szemébe, de erre csak azt a kedves választ kapta, hogy FORDÍTSA ELLENKEZŐ IRÁNYBA A FEJÉT! És ez komoly, nem most találtam ki, ez így volt. Köpni nyelni nem tudtunk, nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, aztán ugyan nem kis fájdalommal jár császár után a nevetés, mégis ezt választottuk kínunkban. Ennyi, fordítsd ekl a fejed és kész. Botrányos.
Azt vettem észre egyébként, hogy mintha bevették volna a munkaköri leírásokba, hogy tilos mosolyogni a betegre. Pedig biz'isten én egy nagyon mosolygós és alapvetően kedves lány (vagy nő, vagy mi) vagyok de nem és nem sikrült kicsikarnom egy viszontmosolyt sem a legtöbb nővérből. Ez azért fura nekem, mert végzettségileg ugye én is az vónék, így tudom, hogy mennyire hálásak a betegek egy mosolyért. Mindegy nekünk most nem jutott, így jártunk.
Megkaptuk a reggelinket és az utasítást a felülésre, és következett a nagy túra
, átgyaloglás a szülészetti osztályra. Hát nem volt egyszerü az első felülés, majd az első felállás, majd az első lépések, majd a következő lépések sem, de ösztönözte az embert, hogy nemsokára ott lesz vele, mellette ababája, akit előző nap 5 percre odahoztak az ágyba, de igazából semmit sem tudtál vele csinálni, mert mindahoz segíteni kellett volna nekünk, az meg mint tudjuk ritka kiváltság. Így , bár a gerincvelői érzéstelenítésnek egyik legfontosabb lehetősége az volna, hogy tudod szülés után rögtön szoptetni a gyermeked, ez itt, Szombathelyen nem szempont.
Szóval irány a szülészet, ami nagy roham volt kb. 25 métert 10 perc alatt tettünk meg, de végre ott voltam az ágyamban, de a fiókom sajnos még üres volt. Baba sehol. Innen folytatom.

2010. május 22., szombat

Képek II. (itthon)





Képek I. (Még a kórházban)






2010. május 19., szerda

2010.05.12. SAMU

2010. május 12. Bátyám 40 éves, párom 37.
Én pedig ezen napon indultam a kórházba. Reggel kellő félelemmel fél 8ra kellett bent lennünk a kórházban. Rögtön fel is kísértek minket a szülőszobára, miután átöltöztem csini kórházi hálóingbe. Elvileg én voltam egyedül kiírva aznapra császárra. Fent a szülőszobán kiderült, hogy osztályról felkerül elém a főorvos betege. Sebaj, gondoltam, nem sokat kell várni. Engem befektettek egy előkészítő szobába, amíg apát szép kék rucijában (amit előre meg kellett vásárolnunk 1300 forintért) leültették a vajúdóban. Amíg nekem bekötötték a liter infúziómat és az elmaradhatatlan katétert, addig apa vajúdhatott a lánynevünkön. Ugyanis közben bementek hozzá, hogy mondjon egy fiú és egy lánynevet (tőlem egyébként a kutya sem kérdezte, apa akár meg is tréfálhatott volna), csakhogy mivel már nagyon régóta tudjuk, hogy fiú lesz, így az ő okos fejéből rég kiment már, hogy mi is lett volna a neve, ha lány. Aztán csak kiizzadta a Janka nevet. Ügyes volt. Aztán bejött hozzám és vártunk. Figyeltük a személyzetet, ami itt a szülőszobán roppant kellemes meglepetés volt, nem tudva még, hogy mi vár rám. Hallottuk mikor az előttem lévő lányt bevitték a műtőbe, aztán hallottuk, amikor negyed óra múlva megszületett a babájuk, és még negyed óra múlva már ki is hozták a kimamát. (pedig nagyon problémás betegnek indult az erős túlsúlya miatt, bekészültek 4 orvossal, fényképek készültek, aztán egy viszonylag sima császár lett)
Ezután bejött hozám az altatóorvos és nagyon szimpatikus volt, előadást tartott a csillag motívum eredetéről, és további misztikus, valamint vallási dolgokról, bár megmondom őszintén az én agyam már nehezen állt rá ezekre a dolgokra, mert már csak a műtéten járt a fejem. Aztán elkezdődött. Hirtelen körülöttem lett sürgés-forgás. Jött a műtőssegéd (aki expasim volt úgy 15 éve) átmásztam a kocsira, aztán irány a műtő. Már rendesen remegtem. (és csak kicsit a fázástól)Rögtön felültettek, gerinc domborítás, helyi érzéstelenítés és már bent is volt a gerincben a tű és jöhetett a zsibbadás. Furi egy dolog azt meg kell mondanom. Aztán már bent is voltak az orvosok, assszisztensek és mindenki és nekiláttak, hogy világra segítsék Samumat. Hirtelen olyan érzésem lett, mintha el akarnék ájulni, aztán kaptam valami szert és jobb lett. Elkezdték felvágni a hasam és pakolgattak, húzogattak, rendezkedtek, vágtak rendesen, míg elértek a kispocokig, aztán nagy rángatások, de olyan durván izomból és hallottam felsírni az én kis csüntömet. Kijöttek a könnyeim, mikor megmutatták, de aztán gyorsan elsiettek vele, de mondták, ha vége, akkor újra láthatom.Ezután egy borzalmas szakasz következett. Mint kiderült később tele voltam összenövésekkel és azokat szét kellett bontogatni, de nekem már olyan "fájdalmaim" voltak, hogy azt mondtam feladom. Van amikor az ember szeretne elájulni, meghalni a fájdalom elől. Pedig nem az a fajta fájdalom volt ami a hétköznapi értelembe vett fájdalom. Ezt nehéz volna elmondani. Mondegy fájt. Aztán tanakodtak, hogy mit kapjak, mert a doki mondta, az egyik verzióra, hogy azt ne, mert nem fogok emlékezni a babámra, aztán kaptam Fentanilt, amitől elviselhetővé vált a dolog. nem múlt el, csak kisebb mértékű lett. Közben az altatóorvos a fejemhez hajolt és újra (gondolom elterelés gyanánt) kiselőadásokat tartot, a nevek eredetéről. A Samu név jelentéséről. Nagyon emberi volt, hálás vagyok neki. Túl hosszúnak éreztem az időt míg végeztek velem, de vége lett, öszevarrtak és kitoltak, hogy újra Samuval lehessek. Ez már nagyon jó volt. Ott volt apa és a kisfiúnk , akit a mellkasomra tettek, (az altatóorvos végig kezével tartotta a fejem,) és én csak néztem, puszilgattam, ő meg megnyugodott a szívdobogásomtól. Jó volt.
Aztán levittek a nőgyógyászat megőrzőjébe. Itt mint a filmeken volt egy vágás, mert innentől emberi, kedves, megértő, gondoskodó személyzettel nem sikerült nagyon találkoznom. Tisztelet a kivételnek, ami Úgy 20 nővérből 5 re volt jellemző. Innen folytatom.

2010. május 10., hétfő

Jaj-jaj

Már csak kettőt kell aludni. Nem tudom már, hogy félek e jobban, vagy örülök e jobban. Ma voltam altatóorvosnál, és szerdán fél 8ra megyek be. Megvásároltam apának az egyzsrhasználatos rucit is, amiben bejöhet a szülőszobára(ill: műtőbe)Ha megérkezünk a kórházból majd jelentkezem, élmenybeszámolóval és talán képekkel. Addig is kéretik szorítani, hogy minél könnyebben viseljük (Zénó is )a műtétet, a a kórházi tartózkodást, a tej megindulásával felszabaduló hormonlórúgást és mindent.

2010. május 5., szerda

Nemsokára

Nemsokára itt az idő. Hétfőn voltam a kórházban a szakambulancián, röpke 3 és fél órát. Egy NST és egy UH (na ki volt az ultrahangos???)kedvéért,na meg azért, hogy megbeszéljük, hogy nem kellene tovább várnunk jövő hétnél, amikor is ugyis betöltöm a 38. hetemet, így szerdán (május 12-én, apa és a bátyám születésnapján), ha addig nem jön közbe semmi akkor megyek császármetszésre. Addig kétnaponta figyelnek. Eléggé be vagyok szarva már, de hát ez van. Nagyon félek és nagyon várom már. Kíváncsi vagyok a kisfiamra és szeretném megölelni és megszagolni, mert az olyan jó.
Hétfőn délután (miután sikerült bekapnom valamilyen vírust) 3órától éjjel 3 óráig sikerült fogynom 3 kilót, miután fél-egyóránként jártam hányni és hajnalban hasmenésem is lett. Már értem mikor mondják, hogy a terhesek a gyengébb immunrendszer miatt durvábban kapnak el mindent. Hát, nem vagyok egy nagyon kényes típus, de majd belehaltam. Hajnalban már az izületeim is fájtak és Samu alig mozgott, ugyhogy erősen imádkoztam, hogy csak szülni ne kelljen mennem, mert akkor most biztosan nem kapom a karjaimba a kicsikémet. Szerencsére nem lett baj. Tegnap egész nap feküdtem, halálomon, de tegnap már csak 1x hánytam. Zénó is elkapta a vírust, de ő "csak" hasmenést produkált. Igaz az teljesen híg (Zénó szerint: Pisiskaki), de legalább nem hányt és a közérzete sem volt roszz. Talán ma már kifelé megyünk belőle és túléljük.