2010. június 30., szerda

Bejelentkezés

Jól vagyunk. Samu már átlépte az 5 kilót. Egyre szebb, egyre nagyobbra nyitja a szemét, egyre többet mosolyog és egyre többet van ébren. Szerencsére mikor ébren van sem sokat sír, inkább figyelget. Imád kézben lenni, szeret enni.
Zénó még mindig nagyon jól elvan vele, néha odamegy hozzá megsimizni, megpuszilni, de különösebben nem sok vizet zavarnak egymásnak. Hétvégén búcsúban voltunk, imádta a körhintázást, a nyüzsit, az apja annál kevésbé. Nekem csak az nem fér a fejembe, hogy a búcsúkban miért szól iszonyú hangosan a zene és ha már szól miért fos zene a 80-as évekből. Esküszöm még kazettáról nyomják, mert nem hiszem, hogy ezeket a zenéket képes volt valaki kiadni cd-n. Mindegy kibírtuk mi is., Zénó meg nagyon élvezte, főleg, hogy az összes unokatesója is ott volt.
Ja és felvették az oviba és majd augusztusban megyünk egy kicsit ismerkedni az óvónénikkel és az ovival. Én már nagyon félek az ovitól és attól, hogy ott kell hagynom az én édes kisfiam. Szerintem az első közösségbe való járás az anyukákat sokkal jobban megviseli mint a gyerekeket. Hát engem is.
Apa Pesten dolgozik és Zénót ez is kicsit megviseli, és ha bármi szívének, lelkének nem tetsző dolog történik vele akkor rosszra vált. Remélem nemsokára leszokik erről és ismét az én édes kisfiam lesz, aki a világ legjobb gyereke volt.

2010. június 19., szombat

Vesemedencegyulladás

Ja, és nekem pedig vesemedencegyulladásom van.Vizeletem tele vérrel, gennyel és fehérjével, úgyhogy Augmentint kell szednem, ami mellett szerncsére szpotathatok. És nemsokára majd írok.

Samu 1 hónapos

Samu 1 hónapos státusza:
4550 gramm és 57 cm (ami azt jelnti, hogy több mint egy kilót hízott mióta hazajöttünk és 4 centit nőtt)

2010. június 4., péntek

A fiaim

Nagy dilemmám volt mielőtt Samó megszületett, hogy Zénó hogyan fog viselkedni vele, hiszen minden jel arra mutatott, hogy nem lesz egyszerű. Két emlékezetes megnyílvánulása: (bár már lehet, hogy írtam) Anya, ráülök a hasadra és szétzúzom a SAmut. Valamint egyszer bemutatta a barátainknak, hogy ő mennyire várja és játékmotorfűrészt dugott a kicsi ágyába mikor megmutatta azt. Hát ezek után volt bennem némi félsz. Szerencsére nem így alakult.
Első nap mikor jöttek értem a kórházba, még a kórház folyosóján azért újra felsejlett bennem a gyanú, mikor megpróbálta megpuszilni és megölelni, és ehhez két kézzel jó erősen megfogta a fejét és próbálta magához húzni. Az volt a baj, hogy ez volt az első találkozás és még nem voltunk rá felkészülve. De ügyesen elhárítottuk a bajt, így Samu megúszta a feje szétroppantását. Majd hazafelé az autóban Samu már éhes volt ezért sírt, Zét nagyon zavarta, hogy sír, már majdnem ő is sírt. Egész úton csak mondta neki, Ne sírj!!, a végén már kiabálva mondta. Ez máig megmaradt, hogy ha nagyon sír akkor rákiabál, hogy ne sírjon, persze mondtam már neki, hogy attól, hogy kiabál még nem fog kevésbe sírni, sőt...
Aztán azóta, mivel nem nagyon zavarják egymás köreit (Samu eszik, és alszik), így kialakut már Zénóban valamiféle szeretet, mert nagyon sokszor bújik a picihez és puszilgatja és simogatja és kijelentette, hogy ne vigyük vissza és ne adjuk oda senkinek. Azt mondta, hogy neki ugyan nem kell, de mi tartsuk meg.
Aztán eljött a tegnap és újra aggódom. Zénó már elég fáradt volt tegnap este és nagyon hisztis volt és mikor nem engedtem meg neki, hogy zuhogó esőben aszfaltkrétázzon az udvaron (gonosz anya vagyok), akkor dühében élőször a csicsinkójával (ő egy strucc) csapott Samu felé, aztán jól fejbe csapta. Sajnos nem voltam elég gyors, Samó egy pillanatra felsírt, de nem történt komolyabb baj. Csak tudnám hogyan lehet ezeket a dolgokat hatásosan kezelni. A hisztijeivel is komoly gondban vagyok, de tudom erre csak az idő lesz gyógyír és előbb utóbb kinövi.
Mindenesetre talán csak egyszeri eset volt ez a Samucsapkodás és szeretni fogják inkább egymást, legalábbis addig, amíg Samu magát megvédő korba lép. Mert tudom, hogy egyébként álom lenne azt képzelni, hogy az én fiaim nem egymást "ölve" fognak felnőni.

2010. június 2., szerda

Kórházi kalandok III.

Gondoltam megírom a folytatást. Ott tartottam, hogy a szülészeti osztályra kerülve remegve vártam már, hogy végre magahoz ölelhessem a kisfiam. Hát erre várhattam vagy úgy háromnegyed órát, és ez csak azért is volt borzasztó hosszú, mert úgy gondoltam, hogy amíg hozzák nem fekszem le, mert ugye nem egyszerű felkelni, márpedig ahhoz, hogy segítség nélkül cicire tegyem csak ülő helyzetben lehetséges. Hát vártam, többen megfordultak a szülészeti nővérek közül a szobámban és mind csodálkozva kérdezték úgy 10 percenként, hogy miért nincs még velem a gyerek. Hát...Aztán megérkezett kisfiam egy olyan stílusú csecsemősnővér kíséretében, hogy hirtelen még a ygermekemnek sem tudtam örülni. Berakta a fiókomba, majd átrobogott hozzám és vigyázba vágva magát felsorolt hirtelen minden általa fontosnak vélt szabályt, amelyek megszegése a hangsúlyból ítélve halálbüntetés terhét vonja maga után. Szóval: 1. gyerekkel én foglakozom, 2. törlőkendő nincs, kell behozatni, mert különben szaros marad a gyerek, 3. gyerek a te ágyadban lehet, de nem aludhattok együtt,(nyilván nem is akartam) 4. Pelenka napi max. 5 db. a többit hozasd be, mert lásd. 2. pont,(de miután behozattam és véletlenül a fiókban hagytam, akkor az 5 járó pelus már csak annyi lett amennyi a sajátodat kipótolta 5re) 5. a szoptatást old meg magad és ha nem megy akkor ...hát menjen és ha lehet ne kérj segítséget 6. ők fürdetnek, szólnak ha elkezdik, és ha elég gyorsan tudsz átrobogni frissen műtött hasfelmetszéssel, akkor még láthatod, ahogy az utolsó simításokat végzik (és legjobb esetben akkor is szólnak, ha épp megszúrják, vagy más vizsgálatot végeznek, de csak jó esteben és csak akkor lehetsz ott ha elég gyors vagy)
És még sorolhatnám ha eszembe jutna az a sok szabály amit eldarált 2 percben, mindazt olyan hangsúllyal, mosoly nélkül és az együttérzés és segítőkészség legkisebb jele nélkül, hogy itt már nagyon aggódni kezdtem. El is érkezett a fürdetés ideje és én okosan már negyed órával az ideje előtt feltápászkodtam és így már át is értem (miután kikapta a gyermekem az ágyból és átkiáltott) bár már csak akkor mikor már a víz alatt üvöltött édes drágám. Aztán jött a köldökkezelés, majd az olajozás és kicsikém nem nagyon díjazta, biztos fázott, vagy ki tudja, és én olajozás közben elkezdtem hozzá beszélni, mint rendes anya, hogy Ne sírj, drágám, és hogy Nincs semmi baj, és hasonlókat. Aztán mondtam neki, hogy Látod drágám megmasszíroz a néni! Erre jött a durva kiábrándítás és rám szólás: Én NEM masszírozom! Erre én: Látod drágám a néni nem masszíroz! és legszívesebben hozzátettem volna még más kedves dolgot is a néninek, de nem tettem kiszolgáltatott helyzetünkre való tekintettel. Azért egy néma Anyád! megfogalmazódott bennem, de bennem maradt.
Aztán másnap vagy harmadnap jött egy szobatársunk, aki azonnal megkapta a babáját és hozzá egy kedves fiatal csecsemősnővér jött be és egy másik stílussal is megismerkedhettem, és már tudom, hogy nem csak én gondolom úgy hogy lehet ezt másképp is. Tehát nem lehet általánosítani. Vannak kedves, segítőkész nővérek is bár az 5 nap alatt azt hiszem a tízből három volt ilyen.
Most pedig újra abba kell hagynom, mert kicsike fiam szólít. Pedig most aludnia kéne, de ma azt hiszem front van, mert felborult a napirend (ami még be sem állt igazán:)).
Gyorsan hozzáteszem, hogy kisfiammal találkozni ezen a napon nagy gyönyörűség volt és roppant ügyesen elkezdett szopizni és hagyott kicsit pihenni is, na nem sokat, de mégis. Jó volt csak tartani a kezemben és nézni az arcát, sok puszit adni neki és simizni. És aznap éjjel rájöttem, hogy hogyan lehetséges két gyereket szeretni ugyanazzal a szeretettel. (mert ez nagy kérdés volt bennem, tudom nagy baromság, és mégis)