2010.05.12. SAMU

2010. május 12. Bátyám 40 éves, párom 37.
Én pedig ezen napon indultam a kórházba. Reggel kellő félelemmel fél 8ra kellett bent lennünk a kórházban. Rögtön fel is kísértek minket a szülőszobára, miután átöltöztem csini kórházi hálóingbe. Elvileg én voltam egyedül kiírva aznapra császárra. Fent a szülőszobán kiderült, hogy osztályról felkerül elém a főorvos betege. Sebaj, gondoltam, nem sokat kell várni. Engem befektettek egy előkészítő szobába, amíg apát szép kék rucijában (amit előre meg kellett vásárolnunk 1300 forintért) leültették a vajúdóban. Amíg nekem bekötötték a liter infúziómat és az elmaradhatatlan katétert, addig apa vajúdhatott a lánynevünkön. Ugyanis közben bementek hozzá, hogy mondjon egy fiú és egy lánynevet (tőlem egyébként a kutya sem kérdezte, apa akár meg is tréfálhatott volna), csakhogy mivel már nagyon régóta tudjuk, hogy fiú lesz, így az ő okos fejéből rég kiment már, hogy mi is lett volna a neve, ha lány. Aztán csak kiizzadta a Janka nevet. Ügyes volt. Aztán bejött hozzám és vártunk. Figyeltük a személyzetet, ami itt a szülőszobán roppant kellemes meglepetés volt, nem tudva még, hogy mi vár rám. Hallottuk mikor az előttem lévő lányt bevitték a műtőbe, aztán hallottuk, amikor negyed óra múlva megszületett a babájuk, és még negyed óra múlva már ki is hozták a kimamát. (pedig nagyon problémás betegnek indult az erős túlsúlya miatt, bekészültek 4 orvossal, fényképek készültek, aztán egy viszonylag sima császár lett)
Ezután bejött hozám az altatóorvos és nagyon szimpatikus volt, előadást tartott a csillag motívum eredetéről, és további misztikus, valamint vallási dolgokról, bár megmondom őszintén az én agyam már nehezen állt rá ezekre a dolgokra, mert már csak a műtéten járt a fejem. Aztán elkezdődött. Hirtelen körülöttem lett sürgés-forgás. Jött a műtőssegéd (aki expasim volt úgy 15 éve) átmásztam a kocsira, aztán irány a műtő. Már rendesen remegtem. (és csak kicsit a fázástól)Rögtön felültettek, gerinc domborítás, helyi érzéstelenítés és már bent is volt a gerincben a tű és jöhetett a zsibbadás. Furi egy dolog azt meg kell mondanom. Aztán már bent is voltak az orvosok, assszisztensek és mindenki és nekiláttak, hogy világra segítsék Samumat. Hirtelen olyan érzésem lett, mintha el akarnék ájulni, aztán kaptam valami szert és jobb lett. Elkezdték felvágni a hasam és pakolgattak, húzogattak, rendezkedtek, vágtak rendesen, míg elértek a kispocokig, aztán nagy rángatások, de olyan durván izomból és hallottam felsírni az én kis csüntömet. Kijöttek a könnyeim, mikor megmutatták, de aztán gyorsan elsiettek vele, de mondták, ha vége, akkor újra láthatom.Ezután egy borzalmas szakasz következett. Mint kiderült később tele voltam összenövésekkel és azokat szét kellett bontogatni, de nekem már olyan "fájdalmaim" voltak, hogy azt mondtam feladom. Van amikor az ember szeretne elájulni, meghalni a fájdalom elől. Pedig nem az a fajta fájdalom volt ami a hétköznapi értelembe vett fájdalom. Ezt nehéz volna elmondani. Mondegy fájt. Aztán tanakodtak, hogy mit kapjak, mert a doki mondta, az egyik verzióra, hogy azt ne, mert nem fogok emlékezni a babámra, aztán kaptam Fentanilt, amitől elviselhetővé vált a dolog. nem múlt el, csak kisebb mértékű lett. Közben az altatóorvos a fejemhez hajolt és újra (gondolom elterelés gyanánt) kiselőadásokat tartot, a nevek eredetéről. A Samu név jelentéséről. Nagyon emberi volt, hálás vagyok neki. Túl hosszúnak éreztem az időt míg végeztek velem, de vége lett, öszevarrtak és kitoltak, hogy újra Samuval lehessek. Ez már nagyon jó volt. Ott volt apa és a kisfiúnk , akit a mellkasomra tettek, (az altatóorvos végig kezével tartotta a fejem,) és én csak néztem, puszilgattam, ő meg megnyugodott a szívdobogásomtól. Jó volt.
Aztán levittek a nőgyógyászat megőrzőjébe. Itt mint a filmeken volt egy vágás, mert innentől emberi, kedves, megértő, gondoskodó személyzettel nem sikerült nagyon találkoznom. Tisztelet a kivételnek, ami Úgy 20 nővérből 5 re volt jellemző. Innen folytatom.