Kórházi kalandok II. (folytatás)

Első éjszakám úgy zajlott ahogy reméltem, vagyis egyetlen percet sem aludtam. Hárman feküdtünk császárosok a szobában, mindegyikőnket gerincbe érzéstelenítettek, úgyhogy fejet megemelni sem szabadott, bár ez a vélemény eléggé megoszlott. Az altatóorvos szerint ez csak a régi tűtől fordult elő, de hát a nővérek (akik mint tudjuk jobban tudják)szerint ne emelj, mert fájni fog a fejed, úgyhogy mi okosan lent hagytuk a párnán a fejünket és ha mégis kicsit megemeltük, rögtön ránkkiabáltak, hogy NE EMELGESSE A FEJÉT!!! Egyébként nagyon szeretik a betegeket a nővérek, egészen addig amíg nem kérsz valamit. És mint tudni lehet, annak aki még a fejét sem emelheti fel és egyébként hasilag eléggé fel van vágva eléggé kivitelezhetetlen, hogy ne kérjen valamit. Főleg, hogy két lábbal rúgták ki az ember hozzátartozóját, aki esetleg vizet tölthetett volna a poharadba és segített volna inni egy kortyot. Pedig már baromira szomjas ilyenkor az ember lánya, hisz már előző nap éjféltől egy kortyot sem ihatott.
Mi okosan próbáltuk leredukálni a kéréseinket és beszélgettünk egymással anélkül, hogy fogalmunk lett volna róla, hogy hogy néz ki a másik. Meg is beszéltük, hogy másnap reggel milyen érdekes is lesz látni egymás arcát. Éjszaka egyikünknek sikerült aludni, tisztán hallottuk, így már biztos volt, hogy én nem tudok, hiszen soha nem tudok aludni horkolásban. De sebaj, gondoltam, majd másnap. Az első gyerekemmel mikor bent voltam a kórházban volt egy szobatársam, aki mikor végre elaludtam (és én is horkoltam) akkor felébresztett, hogy ne horkoljak. Na, én ilyet nem csináltam. A másik lánynak sem sikerült aludni, és ezt onnan tudom, hogy éjszaka, mikor egymás ágya felé néztünk csendesen intettünk egymásnak, hogy HAHÓ, TE SEM ALSZOL? Eltelt az éjszaka, jött a hajnal, amikor is beindult az élet. Bár én még a mai napig sem értem, hogy miért kell 5 órakor lázat, vérnyomást mérni, fél6 kor mosdatni??? De végül is lényegtelen volt, hisz úgysem aludtam. A lány viszont, aki aludt megkérte a reggeles nővért, hogy legyen kedves behúzni a függönyt, mert pont belesüt a felkelő nap éles fénye a szemébe, de erre csak azt a kedves választ kapta, hogy FORDÍTSA ELLENKEZŐ IRÁNYBA A FEJÉT! És ez komoly, nem most találtam ki, ez így volt. Köpni nyelni nem tudtunk, nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, aztán ugyan nem kis fájdalommal jár császár után a nevetés, mégis ezt választottuk kínunkban. Ennyi, fordítsd ekl a fejed és kész. Botrányos.
Azt vettem észre egyébként, hogy mintha bevették volna a munkaköri leírásokba, hogy tilos mosolyogni a betegre. Pedig biz'isten én egy nagyon mosolygós és alapvetően kedves lány (vagy nő, vagy mi) vagyok de nem és nem sikrült kicsikarnom egy viszontmosolyt sem a legtöbb nővérből. Ez azért fura nekem, mert végzettségileg ugye én is az vónék, így tudom, hogy mennyire hálásak a betegek egy mosolyért. Mindegy nekünk most nem jutott, így jártunk.
Megkaptuk a reggelinket és az utasítást a felülésre, és következett a nagy túra
, átgyaloglás a szülészetti osztályra. Hát nem volt egyszerü az első felülés, majd az első felállás, majd az első lépések, majd a következő lépések sem, de ösztönözte az embert, hogy nemsokára ott lesz vele, mellette ababája, akit előző nap 5 percre odahoztak az ágyba, de igazából semmit sem tudtál vele csinálni, mert mindahoz segíteni kellett volna nekünk, az meg mint tudjuk ritka kiváltság. Így , bár a gerincvelői érzéstelenítésnek egyik legfontosabb lehetősége az volna, hogy tudod szülés után rögtön szoptetni a gyermeked, ez itt, Szombathelyen nem szempont.
Szóval irány a szülészet, ami nagy roham volt kb. 25 métert 10 perc alatt tettünk meg, de végre ott voltam az ágyamban, de a fiókom sajnos még üres volt. Baba sehol. Innen folytatom.