Várjuk a tavaszt, mert érzem az illatát. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek még minuszok úgy két hónapig. De bár ne lennének. Ki akarok menni a miniúrfival a telekre, ahol tavaly még kicsi volt és nem érezte úgy magát, mint most fogja. Szabadon. Gondolom én, mert hát ő miért ne imádná, ha mi imádjuk. Ott más az idő múlása, mások az illatok és a hangok. Idén szeretnék csinálni egy kis konyhakertet (belefér a 4000négyzetméterbe), hogy sok friss finomságunk legyen ha kint leszünk. Idei év spórolós nyarat hoz, de így legalább több időt töltünk kint a telken. Talán elkészülünk néhány olyan dologgal, ami még elengedhetetlen ahhoz, hogy több napot kint töltsünk. És Zé mellé kéne még kerítés is, ugyanis az most nincs. Márpedig őurfisága tuti, hogy meglóg. Ami nem is jelent túl nagy veszélyt, mert egész nap nem megy el 2 autó az utcában. Régen volt egy helyi trabantos, akinek az volt a hobbija, hogy a 320 fős faluban (tehát nem nagy) hétvégén egyedül ült a trabijába és hangos zenehallgatás közepette néhányszor megkerülte a falut (mi utcánkon át) és imádta, ha bőg a motor és csikorognak a gumik. Valószínüleg kinőtte a serdülőkort mert tavaly, mát nem volt ebben részünk. Nem sajnáltuk...

Zénó jelenleg mindenféle kábelek dzsungelében van, de most megunta, hogy nem vele foglalkozom, és rátolta a billentyűtartót a kezemre. Úgyhogy megyek, mert fájnak az ujjaim. És jól megszeretgetem, mert az nekem jó. Neki nem mindig...de hát ez van.